A Mindenszentek és a Halottak napja sokunkban összemosódik, egy ünnepként értelmezzük. Ugyan egy témához kapcsolódnak, ám két különböző ünnepről van szó – tudtuk meg Nagy Károly esperes atyától, a zuglói Rózsafüzér Királynéja Plébánia plébánosától.
„A november elsejei Mindenszentek ünnepe óriási nagy örömünnep, mert a győzteseket ünnepeljük, akik földi életüket úgy élték, hogy elnyerték a mennyországot, rögtön oda is jutottak. Köztük van a nagymamám is, hitem szerint, mert az ő élete tényleg példaértékű volt” – magyarázta az atya a hivatalosan 741 óta megtartott ünnep lényegét. Hozzátette, hogy az év folyamán a szentekre külön-külön is emlékeznek a hívők, de ezen a napon minden szentet egyszerre ünnepelnek.
November 2-a a Halottak napja, amit hivatalosan 998-tól ünnepelnek, amikor minden halottért, a hozzátartozóinkért imádkozunk. Azokért, akik vélhetően még az úgynevezett megtisztulás állapotában vannak, hogy mielőbb a mennyországba juthassanak. „Mi abban is hiszünk, hogy a szentek, akik célba érkeztek, Istenben, Istennel vannak, és ők tudnak szólni az érdekünkben. Itt a földön nagyon értjük a protekciót, nos, akik ott vannak Istennel, ők tényleg tudnak szólni értünk” – jegyezte meg mosolyogva Károly atya.
„Hitünk szerint a földi élettel nincs vége a létnek, örök életre vagyunk teremtve. A halál csak a földi élet befejezése. Szoktam azt is mondani, hogy ez egy kirándulás, kinek meddig tart” – mesélte egy érdekes történet kapcsán arról, hogyan lehet egy szerettünk elvesztéséhez viszonyulni.
„A nagymamám tényleg egy köztiszteletben álló, szent asszony volt, nagyon szép életet élt. Meglátogattam a helybéli plébánost, hogy a temetést megbeszéljük. Kijött elém, és mosolyogva azt mondta: Gratulálok. Döbbenten néztem rá, de aztán megértettem, hogy mire gondolt. ’Nagymamád célba érkezett, gratulálok!’ – magyarázta. De ez folytatódott, mert egy évre rá az ő édesanyja halt meg. Amikor meglátogattuk, óvatosan megkérdeztem, hogy én is gratulálhatok-e. Ő pedig pezsgőt bontott erre az örömünnepre.”
Régen valóban nemcsak gyász, hanem öröm volt a temetés; innen ered a halotti tor, csak idővel megváltozott.
„Manapság ezen ünnepek környékén azt látom, hogy az emberek bejönnek a templomba az urnákhoz, gyújtanak egy mécsest, körülnéznek, vagy kimennek a temetőbe, rendbe teszik a sírt, és szaladnak tovább, mintha maguk miatt csak egy kötelességet teljesítenének. De ne csak egyperces mécsesgyújtás legyen ilyenkor, hanem álljunk meg egy pillanatra, és igen, gondoljunk a szerettünkre” – biztatott az atya.
„Egy fohászt, egy imát mondjunk érte: ’Istenem, segítsd meg, hogy jó helyen legyen.’ Fogalmazzunk egyszerűen, de legalább ennyit mondjunk: ’Istenem, ha vagy, segíts rajta, mert én szerettem őt, segítsd őt.’ Ha tehetjük, ilyenkor érdemes egy misét, a legértékesebb imát is mondatni a szeretteinkért.”
Károly atya nagyon hasznos útmutatásai mellett szebbnél szebb profán és bibliai idézettel is segítette a halál értelmezését. Juhász Gyula Szimpozion című verséből az „A valahol lennie kell egy folytatásnak” sort emelte ki, hiszen az ember abba nem nyugszik bele, hogy meghal egy kisgyermek vagy egy fiatalember. Gárdonyi Géza úgy fogalmaz, hogy a halál átköltözés egy más világba: „Egy ajtó bezárul itt a földön, egy ajtó kinyílik ott fent az égben.”
„Azt mindig hangsúlyozom, hogy örök életre vagyunk teremtve. Örök boldogságra. Ez nem itt a földön van, itt nem tudunk berendezkedni. Az embernek sosem elég, ami itt van. Bármit is elér valaki, még több kell. Isten mintegy mágnesként húzza az embert, hogy haladjon tovább, mert csak ő tudja teljesen kielégíteni” – tette hozzá az atya. „Mert kicsoda Isten? Végtelen szépség, jóság, a végtelen szeretet, végtelen igazság, és itt a földön ezekből csak kóstolót kapunk. A beteljesülés az majd Istennél lesz. Az már egy teljesen más világ, teljesen más létmód” – zárta a beszélgetést Nagy Károly atya.
