Párhuzamosan végezte Rómában a zeneakadémiát és Budapesten a lengyel filológia szakot, amiből doktorált is. Operaénekes, világutazó akart lenni gyerekkorában, de aztán a család kíváncsiságát megelégelve kijelentette, hogy ő nagymamának készül. Mivel még csak a negyvenes éveiben jár, „átmenetileg” nagyon magas színvonalon szinkrontolmácsol lengyel, angol, magyar és csak úgy mellesleg olasz nyelven. Ez a sokoldalú ember nem más, mint Anna Jakubowska, aki többek között Zuglóban is segíti a lengyel-magyar testvérvárosi delegációk kommunikációját.
Rögtön azzal kezdi, hogy ugyan kétnyelvű családban nőtt fel, de ebből nem következik egyenesen, hogy ő végül tolmács lett. Édesapja lengyel, édesanyja magyar, ő Łódź-ban született, viszont a nagyon tudatos nevelés hatására sajátította el igen magas színvonalon mindkét nyelvet.
„Alapemlékeimben közé tartozik, hogy a szüleim nem reagáltak, ha a másik nyelvén szóltam hozzájuk. Ülök a konyhai sámlin kicsi lányként, kalimpálok a lábammal, és anyukámat kértem lengyelül, hogy szeretnék kakaót, de ő erre meg sem rezdült. Csodálkoztam, hiszen tudtam, hogy érti, amit mondok, mégsem történt semmi. Egyszer csak kinyögtem magyarul, és a kakaót kérek, azonnal megkaptam. A nyelvi kompetenciáimat illetően mindkét szülőmnek nagyon magas elvárásai voltak velem szemben. Amit magyarul tudtam, azt lengyelül is tudnom kellett és fordítva.”
Miután a szülei elváltak, és édesanyjával Magyarországra költözött általános iskolás korában, minden hét csütörtökön 20-30 percet beszélgetett az édesapjával telefonon a heti történésekről, majd Anna írt neki levelet, amit kijavítva kapott vissza.
„Abban az időben ez nagyon rosszul esett, de ennek köszönhetően olyan magas, irodalmi szinten megtanultam lengyelül, pedig már nem éltem lengyel nyelvi közegben, hogy utólag ezért végtelenül hálás vagyok. A kétnyelvűség hoz egyfajta teljesítményorientáltságot is. A tolmácsolás közben ennek következtében úgy szolgálom az ügyfelemet, hogy ő teljesen komfortosan érezze magát a jelenlétemben, az is egy teljesítmény” – magyarázta Anna.
A kérdés, hogy miért is akart operaénekes lenni, megint csak az édesapjára, és az ő családjára terelte a szót.
„Apukám, Ireneusz Jakubowski egyike volt a reneszánsz embereknek. A łódź-i egyetemen a római jog professzoraként tanított, és mindemellett Lengyelország vezető tenorja volt hosszú évekig, beutazta a világot, Ausztrálián kívül minden nagy operaházban énekelt, lemeze is megjelent. De a mi családunk lengyel oldalán mindenki tudott zenélni, a nagymamáék ötven fős batyus fogadásokat, szalonkoncerteket rendeztek, ahol mindenki zenélt valamilyen hangszeren vagy énekelt.”
Anna tudatosan készült az énekesi pályára, a gimnázium érettségi évében már a budapesti Bartók Konziba járt. Bár inkább a jazz állt közel a szívéhez, de nem vették fel a főiskolára az összhangzattani hiányosságai miatt, végül a római zeneakadémia operaénekesi szakára nyert felvételt mezzoszopránként. Fölötte járt Andrea Bocelli, ugyanannál az argentin korrepetitornál képezték magukat. Úgy érezte, helyére került, és már látta magát Maria Callas utódaként. Párhuzamosan végezte Budapesten az összehasonlító nyelvészeten a fordítás tudományának témájában a doktori iskolát, amikor megismerte a lánya édesapját az egyik ilyen vizsgaidőszakban. Két év halasztást kapott a zeneakadémián, közben ledoktorált és elkezdett tolmácsolni. Végül a körülmények úgy hozták, hogy a tolmácsolás mellett döntött. Mára már nincs hiányérzete, hiszen az éneklés öröme megmaradt az életében, a tolmácsolás pedig egy teljesen új dimenziót nyitott meg előtte.
„A tolmácsolás is egyfajta zene, hiszen egy jó szakembernek szüksége van a ritmusérzékre, fel kell vennie a beszélő ritmusát, így jobban befogadja a közönség a hallottakat.”
Hozzátette még, hogy a jó tolmácsnak rendelkeznie kell alkalmazkodó képességgel, hiszen itt Európán belül is léteznek interkulturális különbségek, amiket ismerni és alkalmazni is érdemes. Az értő figyelem elengedhetetlen, mindent kizárva csak a beszélgetésre szabad koncentrálni, és nagyon fontosnak tartja a kíváncsiságot, a megfelelő nyitottságot.
„Mindig is rendszerekben gondolkodtam, a zene az is egy matek, az is rendszer. A tolmács élete nagyon változatos, tele utazással. Ráadásul sokan úgy gondolják, hogy a tolmács csak beszélget, pedig nagyon nagy gyakorlatra és rengeteg tudásra van szükség ahhoz, hogy igazi mestere legyen valaki ennek a szakmának. Magyarországon a tolmácsképzés inkább elméleti szinten zajlik, emiatt egyszer elmentem egy dublini képzésre, ahol valóban olyan környezetet alakítottak ki, amint egy valódi szinkrontolmácsoláson tapasztal az ember. Kabinba ültettek bennünket, és először az erősségeinket emelték ki, ahol a többiekkel együtt én is rengeteg dicséretet kaptam. Tudtam, magamról, hogy a számokkal hadilábon állok tolmácsolás közben, vagyis hajlamos vagyok nem emlékezni rájuk. Ott javasolták, hogy fogjak egy papírt és csak a számokat írjam le magamnak. Ettől kezdve ez is ment.”
Anna mesélt az érdekes szakmai kihívásokról, mint például a börtöntolmácsolásról, ahol a rabnak volt a közvetítője. Maga a közeg és a helyzet tesz izgalmassá egy ilyen munkát.
„A szinkrontolmácsolás mindig kihívás, az egy fantasztikus flow. Nyolc órán keresztül, 20-30 perces blokkokban dolgozunk. Beülsz, hallod és mondod, és szinte nem is gondolkodsz. Akkor indulnak el a gondolatok, amikor már kimerülsz” – tette hozzá.
A legnagyobb élménynek a meglepetés tolmácsolásokat tartja, például az irodalmi esteket.
„Olga Tokarczuk, Nobel-díjas lengyel írót tolmácsolhattam, aki gyönyörűen fogalmaz, gyönyörűen beszél, őt mesteri fordítani. Olyankor az ember nem kabinban van, hanem mellette ül. Egy ilyen helyzetben az a kihívás, hogy beugorjon egy-egy lefordított művének a magyar címe. Ugyanez a helyzet a filmrendezőkkel is, én ismerem a filmet lengyelül, de hogy a címe magyarul hogy van, azt sokszor nem tudom. Ilyenkor a tolmácsolás előtt felkészülök, például a Wikipedián nézek utána a lengyel filmek magyar címének és megtanulom összekapcsolni a kettőt.”
Egy nehéz, de nagyon magas színvonalon elvégzett munkájáról is mesélt. Krysztof Zanussi lengyel forgatókönyvíró-rendező a lengyel-ukrán-litván-magyar-olasz koprodukcióban készült Éter című filmjének bemutatóján tolmácsolt.
„A posztmodern kor filozófiájáról és társadalmáról beszélt a Művész Mozi színpadán. Ott ültem mellette, szemben kétszáz nézővel, akiknek közvetítenem kellett a szellemiségét, ahogyan fogalmazott. Körmondatokban beszélt. Ott azt csináltam, hogy a kezemet a combom alá tettem, és egy-egy ujjam volt egy-egy gondolatmenete. Mindent sikerült átadnom. Éreztem is, hogy azt odaraktam, és hogy atyám büszke lenne rám.”
Annának két gyermeke van, a fiában véli felfedezni a jó nyelvérzéket, a lányában pedig az emberek felé fordulást. Ugyan a nagymamságtól még nagyon távol áll, de szerinte nagyon nagyvilági nagymama lesz majd, aki finomakat süt majd az unokáinak, például sajtos pogácsát. Színházba, bábszínházba viszi majd őket, és mindeközben boldogan éli társasági életét.
„A tolmácsolásból nehéz kiöregedni, de talán nyolcvanévesen már nem fogom ezt csinálni. Még nem köt le a műfordítás, de lehet, hogy eljutok majd arra a pontra is, amikor abban meglelem az örömöt. Manapság azzal riogatnak bennünket, hogy hamarosan nem lesz szükség ránk, tolmácsokra a mesterséges intelligencia fejlettsége miatt. Valóban, ezzel a technológiával le lehet fordítani bármit, csak a rendszer pongyolán fogalmaz, nem minden helyezteben használja a megfelelő kontextust, nem hozza elő a megfelelő mélységeit a beszédnek. Én azt gondolom, hogy az ember és ember közötti kommunikációt csak ember képes jól megteremteni. A mesterséges intelligencia nem fog tudni olvasni a sorok között.”
