Tóth Krisztina költő, író maga is élt bántalmazó párkapcsolatban, tudja, mennyire nehéz kiszabadulni egy ilyen helyzetből, ezért is vállalt szerepet a Nem mondhatod? Mutasd! című, a Zuglói Közbiztonsági Non-profit Kft. (ZKNP) szervezte plakátkampányban, melyen a párkapcsolati erőszak áldozatainak nemzetközi segélykérő kézjelével hívják fel a társadalom figyelmét a segítségnyújtásra, az áldozatokét pedig a segítségkérés lehetőségére.
Miért gondolta úgy, hogy az arcát adja a kampányhoz?
Azért, mert fontos erről beszélni, és sajnos éltem már bántalmazó kapcsolatban. Tudom, mennyire nehéz kiszabadulni egy ilyen helyzetből, és mekkora a kockázata annak, hogy valaki sérült lélekkel egy újabb bántalmazó kapcsolatba lép át.
A gázlángozás, az áldozatok becsmérlése, az önbizalmuk megtörése mind hozzájárul ahhoz, hogy a bántalmazott ne merjen segítséget kérni. Fontos tudatosítani, hogy ami történik, az nem az áldozat viselkedése miatt történik!
Én annak idején hasonló helyzetben számtalanszor hallottam azt, hogy én tehetek mindenről. A bántalmazók rejtőzködnek, a külvilág felé a legkedvesebb arcukat mutatják. Ők a cuki apukák, a szomszédok és a tanárok kedvencei, mindenkihez van egy jó szavuk. Az embereknek általában fogalmuk sincs arról, hogyan viselkednek a négy fal között. Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a bántalmazók mind primitív, iskolázatlan emberek. Úgy képzelik, hogy csak a lecsúszott lumpenek, alkoholisták folyamodnak erőszakhoz, pedig dehogy! A segélykérés csak az első lépés. Ha az áldozat nem kap tartós támogatást és lelki, valamint fizikai segítséget, sajnos előbb-utóbb visszakerül a bántalmazó kapcsolatba, mert saját erejéből egyszerűen már nem képes kilépni. És akkor jön a „jószándékú” környezet, a szomszéd néni, sőt, néha maguk a családtagok, akik elkezdik mondogatni, hogy azért mégiscsak rendes ember, vagy hogy ő a gyerekek apja, satöbbi. Ritkán kap valaki olyan tanácsot, hogy azonnal meneküljön, hogy gondolkodás nélkül lépjen, mert azt szoktuk meg, hogy a testi-lelki nyomás különböző formáit valahogy normálisnak tekintjük. Elviseljük a munkahelyen, a családban, mert ebben nőttünk fel, és bizonyos mértékig sokan elfogadhatónak találják.
Roppant veszélyesnek és álságosnak tartom, amikor azt kérdezik, miért nem jött el az illető otthonról, miért nem lépett, miért nem állt ki magáért hamarabb. Aki kicsit is ismeri egy ilyen kapcsolat dinamikáját, az tudja, hogy azért nem, mert egy ilyen kapcsolatból, házasságból nem lehet csak úgy kilépni.
A bántalmazók zsarolnak, fenyegetnek, utána nyúlnak az áldozatuknak, igyekeznek minden módon ellehetetleníteni az életét. Figyelik, kontrolálják, manipulálják a volt partnerüket, üzeneteket írogatnak. De van kiút, csak erő és kitartás kell hozzá.
Mit lehet elérni egy ilyen kampánnyal?
Azt, hogy ne érezzék magukat elszigetelve a bántalmazottak, és tudják, van segítség. A bántalmazóknak is fontos üzenet szerintem, hogy a világ változik, hogy van kontroll és következmény, nem lehet bármit megtenni. A közel múltban egy nő benzinkúton kért segítséget a kézjellel, és azonnal megértették, hogy bajban van. Fontos azonban, hogy a rendőrség minden esetben hathatósan lépjen fel. Látszatintézkedésekkel és időhúzással csak még nagyobb bajba sodorják azt, aki segítséget kér.
Hogyan vélekedik a családon belüli erőszakról?
A családon belüli erőszak felszámolásához az egész társadalom mentalitásának változnia kell. Ahol a hatalomban lévők abuzív módon viselkednek, ahol a bántalmazottak sérelmeit bagatellizálják, ott nehéz előrelépést elérni. Renner Erika vagy Orosz Bernadett ügye nagy nyilvánosságot kapott, ahogy a nemrégiben a férje által meggyilkolt kétgyerekes japán anyukáról is halott a társadalom. De azt nem tudjuk, hány pofon csattan el, hány fenyegetés hangzik zárt ajtók mögött, hányan szenvednek évek óta.
Ahol társadalmi szintű az áldozathibáztatás, és a nőket elsősorban szülőgépeknek tekintik, ahol a Me too első, magáért kiálló szereplőjét gúny és nevetség tárgyává tette a kormánysajtó és szabályosan elüldözték a hazájából, ott lassú folyamat lesz bármilyen változást elérni.
Ön szerint hogyan lehetne áthangolni a társadalmi beidegződéseket? Milyen kiutat lát a családon belüli erőszak megszűntetésére?
A szexista vicceken a mai napig nevetnek az emberek társaságban, a szőke nős, degradáló vicceket maguk a nők is mesélik, és ha valaki egy összejövetelen megemlíti, hogy ez nem vicces, akkor ünneprontónak, humortalan kekeckedőnek bélyegzik az illetőt. Ugyanazok a gyakran művelt, értelmes emberek, akik soha nem engednének meg maguknak rasszista vicceket, simán elsütnek egy poént a nők kárára. A nők jelentős részét érte már munkahelyi abúzus, verbális bántalmazás szinte mindenkit, és a nők elleni erőszak teljesen átitatta a gondolkodást és a közbeszédet. Az ageizmus, vagyis az időseket ért megkülönböztetés pedig szintén többnyire a nőket sújtja. Ha fiatalok, azért vannak hátrányban a munkaerőpiacon, ha középkorúak és esetleg gyerekeket nevelnek, azért, idősödve pedig ismét csak a koruk miatt.
A média felelőssége hatalmas, és amíg a szexista reklámok és a kizárólag férfiakból álló döntéshozó testületek és szakmai kuratóriumok nem bántják senkinek a szemét, addig a nem számíthatunk igazi változásra. Az erőszak előszobája az egyenlőtlen munkamegosztás.
Jaj, édesem, te olyan ügyes vagy, én pedig nem értek ehhez- mondogatja otthon sok férfi. A nők pedig főznek, mosnak, takarítanak, gyereket nevelnek és dolgoznak, mert azt tanulták, hogy ez mind csakis az ő kötelességük. És mert ők olyan ügyesek.
