Húsvét utáni negyedik vasárnapon ünneplik világszerte a papi és a szerzetesi hivatást, ennek kapcsán beszélgettünk Nagy Károly esperes atyával, a zuglói Rózsafüzér Királynéja Plébánia plébánosával.
– Az Evangéliumban Jézus azt mondja a papi hivatásról, hogy „nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket.” A Pest megyei Úri köszségből származom, ahol az 1800-as évektől száz évente egy pap „terem”. Az 1900-as években én voltam az az egy – mesélte az atya, aki öt éves korában otthon a kisasztalnál „misézett” málnaszörppel, nagymamája, akivel rendszeresen járt istentiszteletre, főzés közben játszotta a kántor szerepét.
De mire a pályaválasztásra került a sor, a 14 éves fiatalember már inkább az élelmiszeripari szakiskolába jelentkezett a barátaival a fővárosba, ahova fel is vették. Ám a község plébánosa felkereste a családot, és arra biztatta őket, hogy fiuk jelentkezzen inkább a kecskeméti katolikus gimnáziumba miközben hangsúlyozta, hogy ennek ellenére nem kell a papi hivatást választania.
– Én szívesen mentem, csak hát mi szegények voltunk, a szüleim éppen akkor építkeztek. Soha nem mondták, hogy milyen szakmát válasszak, hogy mi legyek. Ma is emlékszem édesapám szavaira: „legfeljebb húsz évvel később lesz kész a házunk”. Szó szerint ezt mondta, hiszen a pénz kellett a kollégiumra. Így vágtam neki 14 évesen a nagyvilágnak, így kerültem a kecskeméti piarista gimnáziumba – mesélt a kezdetekről Károly atya, akit természetesen a szocialista szellemben élő falusi vezetők nem szívesen engedtek el a katolikus gimnáziumba. Mivel focizott, és abban is kiemelkedően teljesített, egy sporttársa megpróbálta rávenni mindenféle csábító ígéretekkel, hogy inkább a focit válassza, de ő nem állt kötélnek.
– Visszatekintve a „nem ti választottatok engem” jézusi gondolat már a gimnáziumban értelmet nyert. A kollégiumban töltött második estén, vacsora után azoknak a nevét sorolták fel, akiknek a kollégium igazgatójához kellett menniük egy a papi hivatással kapcsolatos témában tartott órára. Hallottam, hogy Nagy Károly nevét is mondták, de arra gondoltam, hogy talán más is van itt ilyen névvel, de nem szólt senki. Hát másodjára is felolvasták a nevem. Jelentkeztem, hogy én vagyok, de hozzátettem, hogy nem akarok pap lenni. Így utólag ez a jelenet is értelmet nyert: nevemen szólított az Isten, kétszer is.
De nem akkor döntött a papi hivatás mellett. Harmadikos gimnazista volt, amikor megfordult a fejében, hogy akár az is lehetne. Negyedik év félévekor ő volt az utolsó, aki beadta a jelentkezési lapot a Hittudományi Főiskolára Egerbe. Szülőfaluja, Úri község a Váci Egyházmegyéhez tartozott, a váci püspök felvette az ötéves képzésre húsz társával együtt.
– Szeptemberben megkezdtem a tanulmányaimat, és ugyanabban az évben, 1967 októberének végén megjött a katonai behívó. Mindaddig a kispapokat nem vitték be katonának, ez volt az első év. A 21 hallgatóból ötöt kiemeltek a névsor közepéből, így öten nekivágtunk a kiképzésnek – a „sportszázadba” került a társadalom legaljáról származó emberekkel együtt, ahol gyakorlatilag a „végkimerülésig” hajtották őket.
– Mi kispapok külön számon voltunk tartva. Két év után az ötből négyen mentünk vissza a főiskolára. Pár hét múlva kaptunk egy rendőrségi toborzót, amiben katonaviselt embereket kerestek, ígértek szolgálati lakást, jó fizetést, de én nem mentem. Négyünk közül egyedül én maradt meg a tanulmányaim mellett, és azon töprengtem, hogy velem most mi lesz. Elővettem a Bibliát, ahol kinyílik azt a gondolatot fogom követni. Senki nem befolyásolt, csak a Bibliát kérdeztem. Gedeon történetét kaptam az Ószövetségből, amely röviden arról szól, hogy megrostálták a harcosokat, nagyon kevesen maradtak, de végül győzelemre segítette őket az Isten. Itt is, megrostáltak minket. Nem a legokosabb, meg a legszentebb maradt, hanem én. Vagyis nem én csinálom a dolgokat, hanem az Isten.
Hivatását a szocializmusban kezdte, akkor, amikor a politikai hatalom mindent megtett, hogy a papokat eltérítse választott útjukról, ő mégis nagy hittel, alázattal kitartott.
– Pappá szentelésem után egy borítékban megkaptam a kápláni kinevezésemet Izsákra. Azt sem tudtam, hogy hol van ez a dél-magyarországi település. Sok helyen a szocialista erkölcsök szerint a szülőket lebeszélték a hittanoktatásról, meg is fenyegették őket, ha a gyermeküket beíratták hittanórára. Mégis Izsák maga volt az oázis, hiába volt ateista az iskolaigazgató, férje pedig a párttitkár, ennek ellenére megengedték, hogy heti két hittanórát tartsak minden osztályban, ami azt jelentette, hogy húsz feletti óraszámban tanítottam, a létszám pedig egyre csak nőtt – nem is csoda, hiszen Károly atya jól megtalálta a hangot a szülőkkel, a gyerekek pedig rajongtak érte, hiszen nemcsak a hittanra oktatta őket, hanem focizott is velük, télen pedig együtt szánkóztak. Az igazgató példálózott is kollégáinak a pappal, aki példás fegyelmet tartott.
Öt év utána került a kecskeméti nagytemplomba, Közép-Európa legnagyobb plébániájára, az ötvenezres gyülekezethez. De itt sem volt rendszeres hittanoktatás. Többek között bevezette, ha valaki a Kecskeméti Nagytemplomban akart egyházi esküvőt tartani, annak félévig felkészítésre kellett járnia. Károly atya szorgalmazta a házasság előtti hittant, de a házastársak is jártak hozzá, ahogy a gyermekek és az idősek is. Egy-egy a családoknak tartott reggeli zenés misén idővel több százan vettek részt.
– A hit hallásból ered. Vasárnapról vasárnapra hallották a Szentírás üzeneteit. A szemem előtt hónapok alatt alakultak át emberek, már nem „kényszerből” jöttek. Így született az esküvői felkészítő csoportból egy házas hittan. Ezzel párhuzamosan a nyugdíjas hittant is elkezdtük, amit nyolcvan nyugdíjas látogatott minden héten, csak azért ennyien, mert többen nem fértek be a terembe. Mindegy hány éves az ember, a továbbképzésre és a közösségre mindenkinek szüksége van. Énekeltünk, beszélgettünk. A gyerekek két évig készültek az elsőáldozásra, havonta egyszer tartottam a szülőknek szülői értekezletet, észre sem vették, hogy ők felnőtt hittanra járnak. Letelt a két év, a szülők többsége igényelte továbbra is a „szülői értekezletet”, így született meg a felnőtt hittan.
Hallgatva Károly atya történeteit, az fogalmazódott meg bennem, hogy ahova betette a lábát, ott változás indult el a hívek körében, sőt még a nem hívők is érdeklődni kezdtek a hit iránt. A közösség pedig egyre csak nőtt Károly atya és munkatársai áldásos tevékenysége eredményeként.
– Ahogy Izsákról is kijártam a környező településekre a kis Simpson Swalbe motorommal, mindegy milyen idő volt, hóban, sárban, szakadó esőben, úgy a Kecskemét környékén lévő Városföld nevű, 3000 lakosú köszségben is havonta egyszer miséztem a falu szélén álló rozoga iskolában, ami mindig tele volt a hívőkkel. Én meg panaszkodtam a plébánosomnak, hogy a zsúfoltság miatt elfogyott a levegő is, kellene oda egy templomot építeni.
Addig járt utána, és addig imádkozott két káplán társával, amíg ugyan nem a főút mellett, hanem egy gyümölcsös helyén engedélyt kapott egy olyan templom építésére, ami nem lehetett magasabb a környező házaknál. A kecskeméti és a városföldi hívők sokasága segített az építkezésben, így nőtt ki a földből a Munkás Szent József templom.
11 évig szolgált Kecskeméten, az utolsó években plébániai kormányzóként.
Soha nem vágyott előléptetésre, rangra, ő mindig a hivatását végezte, még a szocializmus békepapjainak sorába sem állt be a magasabb pozíció elnyerése miatt. Az idő előrehaladtával megérett a helyzet, hogy saját plébániát vezessen. Elöljárói megadták neki a lehetőséget, hogy ő maga válasszon, de mindig Istenre bízta a döntést, így került fel Budapestre a Havanna lakótelepi templomba.
– A Havanna lakótelepen lettem életemben először plébános, a 80 éves plébános helyére kerültem. A feladat megint nem volt egyszerű, a semmiből kellett közösséget és templomot építeni. Megálltam a templom előtt két hitoktatóval, néztem a ránk meredő tízemeletes házak ablakait, és azon töprengtem, hogyan fogunk itt közösséget építeni, no és hogyan fogjuk felújítani a düledező templomot. A válasz rögtön jött: imádság és szeretet! Új plébánia épület várt. Az udvarán az építkezés után állt egy nagy halom homok, ahova bekéredzkedett egy anyuka gyermekeivel, majd többen is csatlakoztak hozzá, ennek az lett a végeredménye, hogy megalapítottuk hivatalosan is a Szent László családóvodát egy szabadúszó óvónő segítségével. Sokan jelentkeztek hozzánk, volt egy kérdőív, aminek a végén megkérdeztük, hogy miért kívánja beíratni hozzánk a gyermeket. Az egyik válaszban az állt, hogy – és utána egy nagy szívet rajzolt, vagyis azért, – mert itt van szeretet. A plébánosság mellett még egyéb feladatokat is kaptam. Voltam esperes, püspöki helynök, a Katolikus Karitász országos igazgatója.
Rengeteg emlék köti az ottani hívekhez, de aztán 2007-ben Zuglóba helyezték, ahol szintén templomot és közösséget kellett építenie.
– Megint elővettem a térkép, mert én nem jártam itt a Budapesten töltött szolgálatom 18 éve alatt. Inkognitóban eljöttem körülnézni. Kiderült, hogy a templom akkor már tíz éve be volt zárva az 1997-ben kitört tűz miatt, kiégett az orgona is. A domonkos szerzetesek látták el itt a feladatokat, de ők 2007-ben kivonultak, a bíboros atya vette át ezt a plébániát a domonkosoktól. Tehát ide küldtek. A feladatom pedig az volt, hogy minél előbb nyissam meg a templomot, a közösséget pedig szervezzem újjá. Az 1997-es tűzvész után egy kis oratórium maradt épen az oltár háta mögött, ahova még jártak hívők, de a közösség nagy része a környező gyülekezetekhez csatlakozott. Ráadásul káplánt is kaptam, ketten augusztus elsejével kerültünk ide. Már hirdettük, hogy hittanévnyitó lesz szeptemberben, toboroztunk, hirdettünk. Elkezdtük a hittanindító szentmisét szeptemberben lelkesen, de csak négy óvodás gyerek meg egy középiskolás jelent meg. Láttam, hogy itt sem maradunk feladatok nélkül.
Megint érdekes megoldásokat tartogatott az élet Károly atya számára. A mellette szolgáló káplán is sokat tett a hívek megszólításában, de az atya egy régi hívével találkozott, akit Kecskeméten még ő keresztelt, és aki szívesen ment volna fiatal házas hittanra Károly atyához.
– Két és fél párral indultunk, utána a csoportok szépen újra kialakultak. A templomot viszont csak 2009 advent első vasárnapján nyitottuk meg a hívek előtt, de munka még volt bőven. A tűzben megsérült ablakokat felújítani, kicserélni. Mára már használható, de hát még mindig nincs teljesen kész az épület. Tehát itt is megszületett az élet.
Időközben a káplánját elvitték, egyedül maradt, de a hívei mögé álltak, egy életképes csapat alakult ki, amelynek tagjai különböző feladatokat vállalnak fel, sok eseteben az atyának már csak az áldását kell adnia az ötletek megvalósítására. Kirándulásokat, biciklitúrákat szerveznek. Károly atya ma már nem focizik két térdműtéte miatt, de kerékpár és gyalogtúrákon részt vesz a hívekkel együtt.
– Ha végig nézek a hivatásom fontos állomásain, az izsáki, kecskeméti szolgálatomon, majd plébánosként a Havanna lakótelepen, végül itt Zuglóban végzett munkámon, mindvégig hittem abban, hogy az én dolgom csak az, hogy „ültetgessek, kapálgassak, locsolgassak az Úr szőlőjében”. A növekedést az Isten adja, az aratás is az ő dolga. Bárhova helyezett is úgy gondoltam, azért tette, mert biztosan pont ott volt velem terve.
Fotó: Balogh Róbert
Illés Sarolta
